Az minden nap ugyanúgy van. Csak néha reggel, 4.50-kor, máskor meg délelőtt 11.50-kor. Kapkod, mert neki sosincs túl késő. De furcsa lenne, ha egyszer nem rohanna. Még egy korty kávé – ráér, a cipő már rajta van, bár az ing még gombolatlanul libeg körülötte a rohanásban. Aztán felkerül a kabát és alatta az inget is hamar begombolja. Igen, szétszórt. De nem bűnöző. Egy gyors fésülködés, majd a jól ismert mondatok: „Szeretlek drágám! Vigyázz magadra! Pihenj sokat! Ne csinálj semmit!” Leginkább csak az „Én is! Te is! Siess haza!” reakciókra telik tőlem. Röpke puszi az ajtóban, majd a liftből még egy, de az már csak dobva, persze így is ideér.

Éppen így történt tegnap is. A lift zörögve elvonult, ajtó becsuk, az ebédből maradt pár tányér elmosása, közben az agyalás: csak 1-2 hét, de az is lehet, hogy néhány nap, és a szertartás megváltozik. Soha többé nem leszünk már ketten – igaz, ő már eddig se csak nekem integetett a liftajtóból, őt se hagyta ki egyszer sem az elmúlt hónapok alatt – de azért különös lesz. Megígérte, hogy holnap megvesszük a dekor anyagot. Nem kell sok, pár színes papír, vagy valami hasonló, és a hálószobánk, az apró szerelmi fészek ezen a hétvégén átalakul: babaszobává lép elő. Pillangók kellenének, vagy virágok, esetleg mindkettő, mert a pillangó virágra száll. De ő majd úgyis tudja, a csoda úgy gördül ki a keze alól, mint másnak a betű, tán még attól is könnyedebben. Sose fogom megtudni, látja-e előre, amit rajzolni készül, vagy csak húzza a vonalakat, félig öntudatlanul.

Kivételesen jól érzem magam. Amiben nemrég még reménykedtem, hogy pár héttel előbb érkezik, az most az ellenkezőjébe fordul. „Kicsim, adj még időt, annyi dolgom lenne!” És azon nyomban hozzá is fogok. Vacsora kell, de talán ráér, legyen friss, amikor hazajön. Hát jó, akkor előbb az ablak, közben meg a mosás, vagy fordítva, mert mosásból kettő kéne. De amikor sok a dolog, akkor úgyis jön valaki, naná, hogy csenget a postás (remélem, hogy nem a védőnő!), a klasszikus egyenmosollyal a hangomban emelem fel a kaputelefont:

- Tessék!

- Kezét csókolom, a ... Rendőrkapitányságról jöttünk, legyen szíves, engedjen be!- beengedem, még szép. Budán senkit nem engedtem be a házba, de itt béke van. Mondjuk érdekes. Rendőrök? Itt? Kinézek az ablakon - már én is kukkoló panellakó lettem – és a történet egyre izgalmasabbnak tűnik. Odalent két rendőrautó parkol, a szomszéd ház ablakaiban fejek jelennek meg. Bámészkodnék még, de kopognak az ajtón. Mi a fene! Hát már kukkolni se lehet? Nem sietek, első szempont a pocivédelem. Még mindig a rendőrökön jár az eszem. Meghalt talán valamelyik öreg? Be kell törni a lakásába? Miért épp ez jut az eszembe? Elővigyázatlanul nyitok ajtót. Bár eddig kukkoltam, most ki nem néznék a kis nyíláson. Úgyis a postás. Csak ő tud felosonni észrevétlenül. A következő pillanatban azonban elakad a lélegzetem. A kicsiny folyosó, amin át nemrég a puszi szállt felém, most rendőrökkel van tele. Szám szerint néggyel, de betöltik a teret.

-                          Kezét csókolom! – liheg egyikük – G. A. - t keressük! – valami belém hasít. A férjemet?! Akkor nem halt meg senki a házban, hála Istennek.

-                          Nincs itthon. – belátom, nem vagyok éppen együttműködő.

-                          Hol van?

-                          A munkahelyén. Dolgozik. – és a rendőr még mindig liheg, majd mentegetőzve magyarázza:

-                          Bocsánat, de a lépcsőn futottam fel. – a lépcsőn? Futott? Miért? Vicces, talán versenyeztek unalmukban, hogy ki ér fel előbb. – Hol van a munkahelye?

-                          Mi történt? – kérdésre kérdéssel? Ezt nem szeretik, tudom a filmekből. De az egész olyan érthetetlen.

-                          Hol találjuk meg? – kérdésre kérdéssel. Rájövök, hogy ezt én sem szeretem. De megadom a paramétereket.

-                          Egész biztos, hogy ott van?

-                          Természetesen. – vagy mégsem? Az ijedtség most már a torkomig kúszik. – Mi történt? – kérdezem meg ismét, de hallgatás a válasz.

-                          Felvesszük az adatait. – az enyémeket? Ráadásul egy összehajtott fehér papírlapra? De engedelmesen bediktálom, bár már nem tudom pontosan, hogy mit.

-                          Mondjanak már valamit! Történt valami? Látott valamit? Baleset érte? – nem tudom honnan jött a gondolat, de ettől kezdve nem szabadulok tőle. Baleset érte! A félelem most a hasamat járja át, ösztönösen ráteszem a kezem, mintha megvédhetném a pici lányt ott bent.

-                          Nem mondhatunk semmit. Viszontlátásra! – azzal sarkon fordulnak – immáron lifttel készülnek lemenni mindahányan – de nem engedem őket.

-                          Nem mehetnek el! – kissé mintha szerepzavarban lennék – A felesége vagyok, jogom van tudni, hogy mi történt! – jogom van? Ja igen, este a CSI-t néztem.

-                          Nem mondhatunk semmit. – kellemetlen lehet állandóan ezt szajkózni.

-                          Nézzen már rám, mindjárt megszülök! Legalább azt mondja meg, hogy baleset érte-e! – nem akarom, de csorognak a könnyeim. Pedig pár perce még a konyhaablakból kukkoltam, és azt hittem, ez lesz a nagy sztori a vacsoránál. Végül is: ez lett.

-                          Nyugodjon meg, nincs semmi baj, de többet nem mondhatok.

-                          Nyugodjak meg? Nézzen körbe! Négy rendőr áll az ajtóm előtt és nem mondanak semmit! Hogy nyugodnék meg? – összenéznek, kicsit talán megenyhülnek. Mi több, meg is szeppennek, ahogy a hasamra ér a tekintetük.

-                          Nincs semmi baj. Tanúként fogjuk meghallgatni, nem az ő ügyéről van szó. – a szorítás kissé enyhül, de újabb kérdések rohannak meg.

-                          Látott valamit? Balesetet? Betörést? Verekedést?

-                          Nem mondhatunk semmit. – és már a liftet hívják, kizárt, hogy tovább visszatartsak négy fiatal rendőrt.

-                          Ma történt? Vagy régebben?

-                          Nem tudjuk. – és amilyen hirtelen jöttek, ugyanúgy távoznak. A szomszédasszony persze kijött közben, mikor máskor menne el otthonról, mint amikor rendőrök gyűrűjében bizonygatom, hogy a férjem a munkahelyén van, és meglepő módon éppen dolgozik. De már nem érdekel ki látott, és mit gondol. Rohanok a telefonhoz, előbb kell elérnem, mint ők, de ha sokan vannak, úgyse veszi fel. De, mégis! Nyilván azt hiszi, beindult a szülés. Még az is lehet.

-                          Drágám, mi történt? – sírom a telefonba.

-                          Miért, mi történt? – kérdez vissza értetlenül. Ja, persze, honnan tudná!

-                          Láttál valamit?

-                          Mit láttam volna?

-                          Balesetet, vagy betörést!

-                          Honnan veszed? – szegény, talán azt hiszi, hogy korábban jött a szülés utáni elmebaj.

-                          Itt volt négy rendőr, téged keresnek, nemsokára ott lesznek nálad.

-                          Itt? – szinte látom, ahogy átfut a fején a gondolat: rendőrök keresik a munkahelyén! Ezt a blamát!

-                          Igen, de nyugodj meg – ezt hamar megtanultam – csak tanúként fognak kihallgatni. – nem nyugszik meg, hallom a hangján. Nem kellett volna felzaklatnom előre. Vagy mégis: így legalább számít rá, nem éri váratlanul.

Aztán vissza a kiindulóponthoz. A mosogatás megvárt, a mosógép se szedte össze a szennyest. De mi történhetett? Tanúként? Semmit nem mondott! Elmondta volna, ez egészen biztos. Minden sz.rt elmondunk egymásnak. Halál unalmasak vagyunk. Hogyne mondaná el, ha látna egy balesetet, egy betörést, egy… Talán régebben történt. De mikor? Régen se mondott semmit! Hát… esetleg nagyon régen? És most keresik? És különben is: a nagyon régi dolgairól is tudok, ha nem is voltam még mellette. Titkai persze lehetnek, de miért lennének? Pár éve ellopták az iratait. Akkor is meghallgatták tanúként. De akkor valahogy más volt… Levelet küldtek. Beidézték. Ez a mostani… ez olyan sürgősnek tűnt. Lássuk csak, hol volt mostanában… Hát a postán. Meg a boltban. A bolt! Múltkor, miután fizettem, megláttam a bevásárlókocsi aljába beszorulva egy csokit. Sport szelet volt, az a legkisebb fajta. Hát elvettem. Hazahoztam. Megettem. „De hülye vagy!” – rázom meg magam. – „Majd egy csoki miatt, amit te loptál, beviszik a férjedet, ugye?”

Aztán a CBA! Pár hete (hónapja?) visszaadott egy pénztárcát. Éppen látta a gazdáját kimenni, és utána futott, még utolérte a parkolóban. De nem hiszem, hogy bemutatkozott. Tényleg! Honnan tudták a nevét? És a címét? És, ha… Te jó ég, talán ekkora hiánya lett a postán? Kizárt. Először is nem tudták, hogy hol dolgozik. Másodszor pedig épp a múlt héten kapott dicséretet, amiért sosincs hiánya, mindig pontos. Nem, nem ez lesz.

Az órára nézek, meglepően sok idő telt el. De nem elég. Még nem hívott fel, ha belegondolok, talán még le se zajlott a kihallgatás. Azt nem tudom, hogy mikor mentem oda, de a konyhaablakban állok, mintha várnék valakit. Homályosan ott lebeg a szemem előtt a két rendőrautó képe. És persze a négy rendőré is. Milyen furcsa érzést kelt az emberben az egyenruha! Olyan ijesztő. Pedig ők szolgálnak és védenek.

Na mindegy, nincs semmi baj. A rendőrök is megmondták, ő is megmondta. Tanúként. Saját ügyében nem lehetne tanú. Valami banális dolog lesz. Valami hülyeség, amire nem is gondolok. Mossak akkor? Vagy mi is legyen? Persze, teli van a szennyes. Lehet, hogy ma szülök. Igen, valószínűleg. Olyan furcsa a hasam. A gyerek se mozog. Mosok, ne maradjon itt rá a szennyes. Érzem, hogy ma szülök, méghozzá gyorsan. Most azt kívánom, sokáig tartson. Hogy hazaérjen időben. Apás szülés lesz ugyanis. Odateszem a kaját, addig is lefoglalom magam. És fel se tűnik, hogy a szennyest éppen csak kiszórtam, de a mosást nem indítottam el.

Vágom a hagymát, de most nem attól sírok. Francba, megint sírok! Nem is kicsit. „Ne legyél színpadias!” – szólok magamra, és megtörlöm a szememet. Megmondták, hogy nincs semmi baj. Mindjárt itthon lesz. Nyilván lezárta a kasszát, leszámolt, valaki átvette a délutánját, most már semmi értelme óránként cserélgetni. Jól járt, ma nem dolgozik. Bár biztos be kell majd pótolni. Aztán váratlanul meghallom a hangomat:

-                          Istenem, mi történt? Mondj már valamit! Hadd tudjam már! – hihetetlen, de eszembe jut! Hát persze! Mekkora hülye vagyok! Más nem lehet! Az a vasutas ügy még tavalyról! Amikor az egyik kollégája pénzeket lopott, meg tőle is a discman-t. Pont akkoriban bukott le, mikor ő eljött. Már nem tudtuk meg az ügy végét. De amilyen lassan zajlanak az ilyen eljárások… Biztos most értek el a szálak hozzá. Hiszen ellopták a discman-jét! Ezt ki kell vizsgálni. Egészen nyilvánvaló. Még az is lehet, hogy nem ...-on hallgatják ki. Hanem ...-on. Azért tart ilyen sokáig. És akkor ezek a szegény rendőrök tényleg nem tudtak semmit. Milyen idiótán viselkedtem! Hisztis tyúk vagyok.

Totális nyugalom száll meg. Akkora, hogy még a mosógépet is elindítom. Már abban sem vagyok biztos, hogy ma megszülök, mert a feszültség is oldódni kezd a hasamban, és a gyerek meg-megmozdul néha. A leves közben megfő, és egészen finomnak tűnik. De nem eszek, az azért túlzás lenne. Majd együtt. Úgyis nemsokára hazaér, most már hamarosan itthon kell lennie. Órák teltek el azóta.

Megváltásnak tűnik, amikor megszólal a mobilom. És örök kárhozatnak, mikor látom, hogy anyósom hív. Most mi legyen? Nem akartam elmondani neki, addig nem, amíg nem tudom, mi van. Meglátjuk, próbálok laza lenni. Elmondom, mint érdekességet. Semmi gáz.

-                          Kicsim, mi történt? – hallom a hangján, hogy tudja. De vajon mennyit?

-                          Már tudod?

-                          Igen.

-                          Mit tudsz? – óvatos vagyok. Se megijeszteni nem akarom, se elbagatellizálni. Mégiscsak órák óta a rendőrségen van.

-                          Semmit, csak azt, hogy bilincsben vitték el a munkahelyéről. – forog a világ. Nagyot nyelek, majd később sírok. Lehet, hogy mégis szülök.

-                          Akkor többet tudsz, mint én. – elképzelem a jelenetet. Ez borzasztó! A munkatársai előtt? Az ügyfelek előtt? Megjelennek a rendőrök és megbilincselik? De miért? Egy tanút? A tanúkat nem szokás bilincsbe verni! Vagy ez is csak a filmekben van így?

A rizs fő, van annak már félórája is, de ki nem sz.rja le? Rettenetes, hogy megbilincselték! De megegyezünk anyósommal, hogy ez nyilván nem igaz. Szóbeszéd, a hülye pletykás postások. Közben vonalasra váltunk, majd hirtelen lecsapom a kagylót, mert újra a mobilom csöng. Ismeretlen szám, de legalább már valaki hív!

-                          Kezét csókolom! A ... Rendőrkapitányságról hívom. Nyugodjon meg, a férje itt ül velem szemben, jól van, nincs semmi baj, de néhány kérdést még tisztáznunk kell vele. Azért hívtam önt, mert tudomásomra jutott, hogy gyermekáldás elé néz. Szeretnék adni egy telefonszámot, amin elérhet bennünket, ha netán baj van. – diktálja is már, de eszem ágában sincs felírni. „Ha baj lesz, mentőt hívok, nem rendőrt, te nyomi!” De még uralkodok magamon.

-                          Köszönöm, hogy hívott, és, hogy nyugtat – kezdem választékosan – de kérem, mondjon valamit! Csak azt, hogy vádolják-e valamivel! Elkövetett valamit? Vagy tényleg csak tanú?

-                          Sajnálom, de a nyomozás érdekeire való tekintettel nem mondhatok semmit. – vége, elborul az agyam.

-                          Mit képzel? Idetelefonál, hogy nyugodjak meg? Nem gondolja, hogy épp ezzel idegesít? Miféle eljárás ez? Felcsörtet ide négy kollégája, keresik a férjemet, mint valami bűnözőt, és annyit nem képesek mondani, hogy vádlott-e, vagy tanú?

-                          Asszonyom, nyugodjon meg…

-                          Nem nyugszom meg, és nem tartom jogosnak ezt az eljárást, ez érthetetlen, hogy a felesége miért nem tudhatja meg a legalapvetőbb információkat…

-                          Nem az én ügyem – vág a szavamba – a pesti kollégák hallgatják ki, de ennél többet nem mondhatok, kérem, értse meg! – pesti kollégák? Az jó, az nagyon jó. Megint megenyhülök. Lassan 1 éve, hogy utoljára elhagyta a megyét. Pesti ügybe nem keveredhetett.

-                          Köszönöm, hogy hívott. Mondja meg neki, hogy jól vagyok, nincs semmi baj. – és ezt utána még magamnak is sokáig mondogatom.

Persze felhívom anyósomat, most már el kell mondani neki minden részletet. De újra a mobilom szakítja félbe a beszélgetést. Ismeretlen szám, rettegve veszem fel, hogy vajon mi újat találtak ki megint? Szinte hallom a szikla gördülését, ahogy leszakad a mellemről: Ő az!

-                          Szia, Drágám! – mondja ugyanúgy, ahogy máskor. – Mondd meg légy szíves a mobilszámomat, mert meg kell adnom és én nem tudom. – mondja a fene! Helyette inkább kérdezgetem.

-                          Mi történt? Mit csinálnak veled? Miről van szó?

-                          Nem tudom, miről van szó. – micsoda??? Az meg hogy lehet? Órák óta bent van, de még nem tudja, hogy miért?

-                          Az a tavalyi vasutas ügy? A lopások Fehérváron? – próbálok segíteni.

-                          Nem. Állítólag idén, november 1-jén történt. – November 1-jén?! Mostanra teljesen kész vagyok. November 1-je a múlt szombat. Mindenszentek, szakadó eső, piros betűs ünnep. Maltofer, hányás, hányingerrel kóválygás egész nap. Némi X-akták, angoloztam is, de a lényeg: egész biztosan nem tettük ki a lábunkat még az erkélyre se.

-                          De hát akkor sehová nem mentünk! – szakad ki belőlem.

-                          Tudom. De nem beszélhetek többet. – már megint ez a „nem mondhatok semmit”! Nem mondom, hogy megnyugodtam, viszont legalább megbizonyosodtam. Egyetlen pillanatig se hittem, hogy elkövetett valamit. Innentől viszont kezd röhejessé válni a dolog. Már csak 1-2 óra, ezt mondta a rendőr, azt már kibírom. Akkor is, ha beindul a szülés. Ha meg mégse, akkor szuper! Könnyen szültem.

Ismételt körtelefon – azóta újabb ismerősök is bekapcsolódtak, ki hinné, hogy ennyien ismerik a városban? – és a tervek szövögetése. „Figyelj, ez jogtalan! Ez becsületsértés! Valami ügyvéd kéne! Ezért kártérítés jár!” Nem nagyon érdekel a kártérítés, bár elég logikusnak hangzik. Csak legyen már itthon!

Még órák telnek el a következő telefonig, de az már hallhatóan a szabadból jön.

-                          Szia, Drágám! Megyek haza! – hála Istennek! El se hiszem! Megint sírnom kell.

-                          Mi történt? – ezt a kérdést ma ezerszer feltettem.

-                          Majd elmesélem. Most hazavisznek a rendőrök és még tőled is kérdeznek pár dolgot.

-                          Tőlem?!

-                          Igen.

-                          Szembeköpöm őket, ezt mondd el nekik előre! – tudom, hogy így lesz, ez nem csak duma. Megteszem, ki se bírnám, hogy ne tegyem.

-                          Ne már, drágám! Mindjárt otthon leszek, nincs semmi baj. – ez se idegesített még ennyiszer, mint ma. Tényleg hamar hazaérnek. Olyan hamar, hogy a vacsora sincs kész, pedig délután 1 körül kezdtem el főzni, és már 6 felé jár az idő. Az ajtóban most már ő áll, láthatóan külsérelmi nyomok nélkül, a körülményekhez képest egészen jókedvűnek tűnik. Mögötte három behúzott nyakú alak, két férfi és egy nő. Kedvesek, udvariasak, majdhogynem szégyellősek. Nem hívom be őket, de ő igen, amit egyáltalán nem értek, de félreállok, ha már így adódott. Elnézést kérnek, mindannyian, és ha már erre jártak, akkor gratulálnak a babához is. Nem válaszolok, csak félrenézek. Magyarázkodni kezdene az egyik, de félbeszakítom. Megint sírok.

-                          Én tudom, hogy minden szakmában vannak sajátos eljárások, amiket kívülálló nem érthet meg… - egyiküknek felcsillan a szeme.

-                          Így van!

-                          Tudom, hogy nyilván ez is olyan eset.

-                          Nézze, nagyon sajnáljuk, de a nyomozás érdekében nem mondhatunk többet addig, amíg meg nem bizonyosodunk róla, hogy azzal van-e dolgunk, akit kerestünk.

-                          Hát éppen ez az, nem érti? A férjem egy bizalmi állásban dolgozik. Pénzzel dolgozik. És egyenruhás rendőrök viszik el a munkahelyéről megbilincselve? Nem lehetett volna másképp? Nem lehetett volna civilben, feltűnés nélkül?

-                          Mi azt előre nem tudhatjuk, hogy valaki veszélyes bűnöző-e, vagy sem.

-                          És az ártatlanság vélelme? – vagy ezt is csak valamelyik bűnügyi sorozatban hallottam? Már nem tudom. Bólogatnak, és biztosítanak róla, hogy ezt én nem érthetem. – Mit gondolnak most az ügyfelek? Neki holnap is be kell mennie dolgozni! És az az ügyfél, aki éppen egy több tízezer Ft értékű csomagot adott fel, mikor a szeme láttára megbilincselték a csomagfelvevőt, az mit hisz majd ezután?

-                          Asszonyom, én nem állhatok most két hétig a férje mellett, hogy azt bizonygassam, hogy ártatlan!

-                          Hát ez az, ember! Hogyan bizonyítsa? Írja a homlokára, hogy „De én nem követtem el semmit!”?

-                          A bizonyíték az lesz, hogy továbbra is megmarad a bizalmi állásában. – már ráhagyom, már nem vitázok tovább. Nagyon gyorsan újra bediktálom az adataimat, és – kicsit se meggyőzően – elmondom, hogy a múlt szombaton az egész napot itthon töltöttük és nem találkoztunk senkivel.

Elmennek. Csak nézzük egymást, és rájövök, hogy én még mindig nem tudom, hogy mi történt.

-                          Mi történt? – bár az is lehet, hogy már nem is érdekel.

-                          A múlt szombaton tüntetés volt Pesten (szlovák fociügy), és az egyik képen engem véltek felismerni.

-                          Mi van???? – felrémlik a Híradó. Hogy összeverődtek a fociszurkolók… Hogy égettek valami zászlót… De embert nem öltek. Azt hiszem, vér sem folyt. Legalábbis nem mondták. – Ezért?!

-                          Ezért.

-                          Bilincsben? Két irányból? Azonnal?

-                          Igen. – nagyon sokáig nézzük egymást, és nagyon nagyokat sóhajtozunk. Nem hisszük el. Titokban mindketten arra gondolunk, hogy álmodtuk. Ez nem lehet igaz. Ma, Magyarországon, amikor a pedofil gyilkosok szabadlábon védekezhetnek, nem vihetnek be ártatlanul egy embert egy félreértés miatt. Aztán mesélni kezd, és belátjuk, hogy mégis megtörtént.

Három órán keresztül tartották fogva egy apró cellában anélkül, hogy egy szóval is elmondták volna neki az okát. Ugyanazt ismételgették, amit nekem: nem mondhatnak semmit. Mindenét elvették, még a cipőfűzőjét is. Egyetlen szó információ, egyetlen pohár víz nélkül várakozott, azt se tudta, mennyi idő telhetett el, mert a pici, rácsos ablak elérhetetlen magasságban volt. Azt se tudta, besötétedett-e már, vagy merre jár a Nap. Egyszer kikéredzkedett WC-re, akkor elkísérték, és ott is őrizték.

Ahogy hallgatom, a fejemet rázom. Néha már nevetünk, néha sírunk. Olyan valószerűtlen az egész. És igen, érik a gondolat a kártérítésről. Ez valahogy nincs jól. Ez nem lehet. Ezt nem lett volna szabad megtenniük. Ezt nem hagyhatjuk annyiban. Majd előkerül egy papír, aztán még egy. Hivatalos szöveg, aláírta, mit tehetett volna? Most el is olvassa. „Az előállítással kapcsolatban panaszom nincs.” Már tudjuk, hogy nem kérünk kártérítést. Nem kérhetünk. Aláírta.

Ennyi a történet. Már csak az érdekelne bennünket, hogy mégis mi történt? Hogy jutottak el hozzá? Miért éppen ő? Ma reggelre ezt is megértettük. A fotó, ami alapján „azonosították”, szerepel a rendőrség honlapján. Kérik, hogy aki a képeken látható személyekről bármit tud, az jelentse név nélkül a megadott zöld számon. Valaki bejelentette. De ki? Ki lehet ekkora spicli? És miért? Senkinek nem ártott, aki egy kicsit is ismeri, az tudja, hogy nem lehetett ott azon a nyomorult tüntetésen. Nagyon szeretnénk tudni, hogy ki volt az. De nyilván sosem tudjuk meg. Tippünk ugyan van, de csak sötétben tapogatódzás, és úgyis mindegy. Életre szóló élmény. Kár, hogy nem a pozitív fajtából.